Reggelre egy láthatatlan bakter
leengedte bennem mind a két rudat.
A levegő ott toporgott a síneknél,
gyűrött menetjeggyel a kezében,
és sértődötten nézte az óráját.
A kávé gőze felderítőnek indult,
de hamar visszatért: köd van odabent.
A bors merész huszárként nekivágott,
aztán tüsszentés lett belőle,
egy rövid, fényes ágyúlövés,
amitől megreszketett a csésze.
Délben már egész kis állomás működött.
A jelzők makacsul vörösen égtek,
a váltók valahol a ködben pihentek,
a menetrend pedig úgy tett,
mintha minden pontosan
a tervek szerint történne.
Én közben az ablaknál vártam,
hátha egyszer megérkezik
az a késésben levő szerelvény,
amelyik mindig észrevétlen jár,
és csak akkor vesszük észre,
amikor valamiért nem jön.
Estére valahol mégis
megmozdult egy berozsdált váltó.
Az egyik oldalon rés támadt,
alig több egy hajszálnyi kegyelemnél,
de azon át egyszerre befért
egy fél szoba, egy lámpa,
az utcáról egy nedves fa illata,
és a vacsora is visszakapta a nevét.
Éjjel a bakter talán elaludt.
A sorompó félrebillent,
a szél nesztelen átsétált rajtam,
mint aki mindig is ide tartozott.
Én pedig nem szóltam semmit,
csak feküdtem mozdulatlan,
nehogy eszébe jusson
megint lezárni az átjárót.