A délután zsebéből kiesett egy cseresznye,
gurult a kőlapok közt, piros kis titok,
s te úgy néztél utána,
mintha nem is te lökted volna meg
a világ asztalát könyökkel.
A kertben minden levél
más irányba hallgatózott,
a ribizlibokor alatt
egy hangya cipelte a nap morzsáját,
és a kapu rozsdás nyelve
halkan nevetett.
Nem mondta senki, hogy baj lesz,
csak a porceláncsésze peremén
megremegett a tej,
mintha egy apró felhő
rosszat sejtett volna
a konyha egén.
Te pedig álltál ott,
válladon fény,
ujjadon lekvár,
szempillád alatt
félrebillent csillag,
amely nem tudta eldönteni,
bűn legyen-e vagy ünnep.
A párnák mélyén
már készülődött az esti béke,
de te még a függöny mögül
rámosolyogtál a szobára,
s a szoba, ez az öreg komoly tanító,
egyszerre elfelejtette,
miért is akart haragudni.
Így maradt minden:
a kanál csöndben,
a morzsa fényben,
a küszöbön egy pici lázadás,
s valahol bennem
egy nevetésbe bújt madár
egész este nem talált kiutat.