A reggel végigcsúszik a falakon,
fény gyűlik a küszöbök elé.
Közben az óceánokkal burkolt test
visz bennünket a csillagok között.
Nem halljuk, ahogy száguldunk.
A sebességnek nincs hangja odabent:
csak a csapban maradt víz csöppen,
csak valaki kulcsot keres a folyosón.
A felhők körüljárják a gömböt,
eltakarják a hegyek régi sebeit.
Alattuk városok gyulladnak ki,
apró műszerek egy sötét műszerfalon.
Minden ablak mögött más világ:
egy gyermek az üvegre lehel,
egy asszony virágot tesz vízbe,
egy férfi nem mondja ki, hogy fél.
Napjainkat vékony lapokra osztjuk,
neveket írunk rájuk, ünnepeket.
Minden este lehull közülük egy,
és többé semmivel sem ragasztható vissza.
A kezünk lassan idősebb lesz
mindennél, amit valaha megérintett.
A tükrök előbb tudják meg nálunk,
hogy fogy a levegő körülöttünk.
Az útirányt senki sem kérdezi.
A távoli fények nem jelzőtüzek,
és nincs előttünk kikötő,
ahol számon tartanák az érkezőket.
Mégis megigazítjuk egymás takaróját,
megetetjük az állatokat,
elültetjük a magot a földbe,
mintha volna, aki majd aratni fog.
Egyszer elmarad mögülünk
az utolsó emlékező tekintet is.
Nem marad név, arc vagy kérdés,
csak a megállíthatatlan utazás,
aztán már az sem:
csupán a határtalan távollét,
ahol a semminek
sincsen vége.