Ez a kötet, nemcsak egy lázadó fiatalember könyve… Ez annál jóval több is! Egy fiúról szól ez a könyvecske. Olyan gyermek születésétől kezdve egészen a fiatal diákévekig, aki folyton csak reménykedve kereste a szeretetet, de csak egy-egy kevés szerelmet talált, és még az is elreppent előle… Miről álmodott már apró gyermekként? Arról, hogy majd rocksztár legyen. De ez eddig nem sikerült... Versei, és dalszövegei azonban megmaradtak, lejegyzett, írott formában. S ő maga, megmaradt tollal, kis notesszel ékeskedő, - rímeket faragó egyszerű költőnek.
Kiderül ebből a kis könyvből a nehéz pszichés gyerekkora, s az, hogy Attila hogyan is kezdett el verseket, dalszövegeket írni, - minek a hatására? Miért bolyongott a sötét városban esténként, és hogyan üldözte a szerelmet, egész fiatal évei alatt...
A könyv a gyermekkor nehéz évein keresztül, a fiatal diák-időszakba kíséri el az Olvasót, és az első szerelembe, csalódásokba enged némi bepillantást, teljesen őszintén. Sok titok, érzelem és persze lázadás kísérte ezt az időszakot, ám ha nem így lett volna, akkor talán sohasem születtek volna meg azok a "klasszikus" dalszövegek és versek, amiket az életvitelt olyannyira jellemeztek akkor.
Ezek csak dalszövegek, de annál jóval többek között is: piszokul őszinték, nyersek, érzelmileg felkavaróak egyfajta ajándékok ennek a világnak…
Elhagyatva
Egy rózsaszál van a kabatom zsebében,
Amely az óta hervad, mióta letéptem.
E piros virágot, Duna partján szedtem,
Őszi szél fújta, és önözte a könnyem…
Nem hittem azt, hogy feledni nem lehet,
Ültem a parton, és csak bámultam a vizet.
A letépett rózsa szirmait, fújja el a szél,
Fakó szívemben már gonosz gyűlölet él…
Egyedül vagyok, már ezen a nagyvilágon,
Senki sincs kivel, megosszam magányom…
A boldogságom, egy távoli zöld levélke,
Mely csak sodródik, magányosan a szélben…
A magánytól lett már lázas az életem,
Elalszom csendben, a régi emlékeken…
Duna partján alszom, a szél simogat,
És hallgatom, a csendes hullámokat…