Franchise-kitekintés: rettegésből univerzum
A Démonok között franchise 2013-ban indult útjára James Wan rendezésében, és gyorsan a modern horror egyik etalonjává vált. Az első rész ügyesen házasította a klasszikus kísértetházas elemeket jól megírt karakterekkel és erős színészi alakításokkal, mindezt mesteri feszültségkeltéssel tálalva. A film sikere nyomán egy egész „démoni Marvel-univerzum” nőtt ki – folytatásokkal és mellékszálakkal (pl. Annabelle és The Nun/Az apáca), amelyek Ed és Lorraine Warren paranormális eseteihez kapcsolódnak. Bár a mellékágak vegyes minőségűek, az eredeti Démonok között és 2016-os folytatása (Enfield-i poltergeist) a zsáner kiemelkedő darabjai. Wan biztos kézzel bánt a horror kliséivel, mindig feszes légkört teremtve, amiben a rémisztgetés működött.
A főszéria harmadik része (Ördög kényszerített, 2021) már új rendezőt kapott Michael Chaves személyében – és sajnos ez meg is látszott. Chaves filmje bár nem lett katasztrofális, mégis a trilógia leggyengébb epizódjaként tartják számon. Ilyen előzmények után egyszerre volt izgalmas és aggasztó, hogy a Démonok között – utolsó rítusok (eredeti címén The Conjuring: Last Rites) ismét Chaves keze alatt készült, ráadásul a franchise záródarabjaként harangozták be. Felmerül a kérdés: képes-e méltó búcsút nyújtani a Warrens házaspár utolsó démonűzése, vagy a széria kifulladva búcsúzik? A válasz nem fekete-fehér – de legalább nem is vérfagyasztóan rossz.
Koncepció: egy utolsó eset személyes tétekkel
Az utolsó rítusok története egyszerre próbál epikus lezárás és személyes dráma lenni. A film nyitánya 1964-be visz: Ed és Lorraine Warren egyik első esetét látjuk, melyben egy gonosz erővel átitatott tükröt vizsgálnak. A várandós Lorraine óvatlanul hozzáér a kísértetjárta tükörhöz, mire hirtelen beindul a szülés – a babájuk halva jön világra, de egy perc múlva csodás módon újraéled. Ez a természetfeletti trauma erős személyes árnyékot vet a történetre. A cselekmény ezután nagyot ugrik: 1986-ban járunk, ahol a Warren házaspár már visszavonult az aktív kísértetirtástól (Ed szívproblémái miatt), felnőtt lányuk, Judy egy Tony nevű fiatalemberrel jár, és próbálnak hétköznapi életet élni. Ám ekkor ismét felbukkan a múlt baljós tárgya: a démoni tükör egy pennsylvaniai család, a Smurl famíliához kerül ajándékként, és hamarosan megkezdődnek otthonukban a rémületes események.
A koncepció így két szálat fon össze: egyrészt a Warrenék magánéleti drámáját és dilemmáját (vissza merjenek-e térni „munkájukhoz” egy utolsó bevetésre), másrészt a Smurl család állítólag valós eseményeken alapuló kálváriáját (az 1980-as évek hírhedt pennsylvaniai démonháborúját). A Démonok között-filmek mindig is azzal vonzottak, hogy „megtörtént esetek” inspirálták őket – ez alól az utolsó rítusok sem kivétel, hiszen a Smurl család története valóban létezik a paranormális folklórban. Persze, mint arról az egyik Perron-lány (az első rész alapjául szolgáló család tagja) is beszámolt: a vásznon látottak 95%-a fikció, és csak 5% a „kőkemény igazság”. Ezt érdemes észben tartani: a film készítői ezúttal is bátran dramatizálnak és kitalálnak új elemeket a hatás kedvéért. Ilyen például a fent említett nyitójelenet a tükörrel és a tragikus szüléssel – ez a valóságban nem szerepel a Smurl-ügyben, de remekül megalapozza a Warren család személyes motivációit a későbbiekre. A tükör mint gonosz tárgy motívuma egyébként telitalálatnak tűnik, hiszen a tükrökhöz ösztönös félelem társul sokunk gyerekkorából („mi van, ha visszanéz rám valaki, aki nem én vagyok?!”) – ezt a film ki is aknázza. A történet tehát papíron ígéretes: egyszerre kaphatunk kísértetjárta házas rémtörténetet és egy érzelmi húrokat pengető, személyes tétű végjátékot a Warren házaspár számára.
Rendezés és forgatókönyv: új direktor, régi formulák
Michael Chaves rendező immár negyedik alkalommal merül alá a Conjuring-univerzumban (korábban ő jegyezte A gyászoló asszony átkát, a Démonok között 3-at és Az apáca 2-t is). Azt már a Devil Made Me Do It (Conjuring 3) kapcsán láttuk, hogy Chaves nem James Wan – Wan zsenije abban állt, hogy a régi trükköket is frissen, mesteri időzítéssel tudta tálalni, míg Chaves inkább csak kölcsönveszi a bevált paneleket, de nélkülözi azt a bizonyos pluszt. Az utolsó rítusok rendezésén is érződik ez a különbség. Chaves ezúttal igyekezett kilépni kicsit Wan árnyékából – például mer bevállalni szokatlanul derűsebb, már-már családi filmbe illő hangvételű jeleneteket a Warrenék életéből, és néhol egészen lírai beállításokat kapunk, amint hőseink a hétköznapi boldogságot kóstolgatják. Ez a hangnemváltás üdítő a franchise-ban, és jól szolgálja a búcsúfilm jelleget: tényleg érződik, hogy a készítők szerettek volna méltó képsorokat adni Ed és Lorraine ikonikus párosának.
Ugyanakkor a forgatókönyv döcögőssége és a horror-fősodortól való eltérés feszültséget okoz a film szerkezetében. A sztori párhuzamosan ugrál a Warren család intim drámája és a Smurl család rettegése között, és a két szál nem mindig illeszkedik gördülékenyen. Mintha két félfilmet néznénk: egy kedves (néhol már-már sitcom-szerű) családi történetet a ’80-as évek nosztalgiájával nyakon öntve, és egy klasszikus démonűzős horrort. A két komponens csak a harmadik felvonásban talál igazán egymásra, amikor a Warrenék végül beszállnak a harcba a Smurl ház megmentéséért. Emiatt a film első fele kimondottan lassú építkezésű. Ez önmagában nem lenne baj – sőt a borzongás gyakran hatásosabb lassú izzás formájában, mint olcsó ijesztgetésekkel – de itt néha türelmet próbára tevően vontatottnak érződik a tempó. A forgatókönyv időnként öncélúan késlelteti a konfrontációt: a Warren házaspár sokáig hezitál és vívódik, miközben a néző tudja, hogy úgyis el fognak menni segíteni (hisz „nincs Conjuring-film eset nélkül” – ahogy egy angol kritikus is megjegyezte). Ez a fajta formula-követés kiszámíthatóvá teszi a cselekményt.
A dialógusok és jelenetvezetés terén a film hol kompetens, hol klisés megoldásokat hoz. Pozitívum, hogy több intim beszélgetést látunk Ed és Lorraine között arról, hogyan tovább az életükkel – ezek emberivé teszik a karaktereket és valódi érzelmi tétet adnak a végső összecsapásnak. A Judy-Tony fiatal pár romantikus mellékszála kedves és könnyedebb színt visz a forgatókönyvbe, bár meglehetősen leegyszerűlt (Tony figurája főleg arra szolgál, hogy legyen valaki, akinek el kell magyarázni a démoni történéseket a néző kedvéért). A negatív oldalon viszont ott vannak a horrorfilmes sablonok: a Smurl család tagjai a szokásos baklövéseket követik el (éjszaka különválva mászkálnak a nyikorgó házban, nem kapcsolnak villanyt, stb.), a démoni terror pedig sokszor déja vu érzést kelt. A forgatókönyv néhány ijesztést kötelezően kipipál: ha van pincéje a háznak, le kell menni; ha van sötét folyosó, végig kell rajta menni, és így tovább. Ezek persze a műfaj sajátjai, de némi önreflexió vagy csavar jólesett volna. Összességében Chaves és az írók tisztességes, de meglehetősen konvencionális módon vezetnek el a fináléig – amely aztán nem okoz nagy meglepetést, noha látványosan és hangosan tálalják.
Színészi játék és karakterek: a Warren házaspár szíve
Ami messze kiemeli a filmet a középszerűségből, az Vera Farmiga és Patrick Wilson játéka Ed és Lorraine szerepében. Látszik, hogy egy évtizede formálják e karaktereket: még mindig élőnek, szerethetőnek és hitelesnek érződnek, s az egymás közti kémiájuk a film lelke. Farmiga finom arcjátéka és érzelmi intenzitása remekül átjön Lorraine szerepében – különösen amikor anyai fájdalmát vagy épp aggódását kell ábrázolnia. Wilson pedig továbbra is empatikus, erős jelenlétű Ed, aki egyszerre tud határozott és sebezhető lenni. Az ő alakításuk miatt működik az érzelmi szál: valóban elhisszük, hogy ez a két ember mindent feláldozna egymásért és másokért, de közben jogosan vágynak a „fehér kerítéses”, békés családi életre. A film egyértelműen tiszteleg Farmiga és Wilson előtt – sok „virágcsokrot” ad nekik búcsúzóul, rengeteg közeli és drámai pillanat formájában. Mondhatni, Az utolsó rítusok egy szerelmeslevél ehhez a két színészhez és az általuk megformált karakterekhez, amit a rajongók értékelni fognak.
A fiatal Judy szerepében Mia Tomlinson kellemes meglepetés. Judy itt már nem a rettegő kislány a háttérben, mint korábbi részekben, hanem aktív részese a történetnek: anyja médiumi tehetségét örökölve ő is bekapcsolódik a harcba. Tomlinson hitelesen hozza a kamaszkorból frissen kilépett, bizonyítani vágyó Judy figuráját, aki egyszerre sebezhető gyermek és elszánt démonvadász tanonc. Van a filmben egyfajta generációváltás üzenet is: mintha Lorraine átadná a stafétabotot Judy-nak, legalábbis a képességek terén. Ben Hardy Tony szerepében szintén szerethető alakítást nyújt – karaktere egy „aranyszívű jófiú”, aki őszintén imádja Judy-t, még ha a természetfeletti világgal nem is tud mit kezdeni. Hardy figurája afféle comic relief nélkül is működő, naiv nézőpont-karakter, aki által a film néha rá tud csodálkozni saját abszurditására (pl. Tony döbbent arca, amikor először látja a Warrenék okkult múzeumát, sokat mond).
A mellékalakok, főleg a Smurl család tagjai sajnos jóval halványabbak. Érezhetően másodhegedűs szerep jut nekik a Warrenék mellett. Jack és Janet Smurl (Elliot Cowan és [feltehetően] egy kevésbé ismert színésznő) karaktere nem kap mélységet – ők a tipikus rémült szülők, akik nem tudják megmagyarázni a házukban zajló borzalmakat. A család tinédzser lányát, Heathert alakító Kíla Lord Cassidy viszont emlékezetes pár pillanatban, például amikor a tükörrel interakcióba lép és átél valami hátborzongatót. Mindazonáltal a Smurl famíliát nem sikerült olyan emlékezetessé tenni, mint mondjuk az első rész Perron családját vagy a második rész Hodgson családját. Ők inkább eszközök a cselekményben, akiknek bajba kell kerülniük, hogy a Warrenéknek legyen kit megmenteni. Emiatt a nézői azonosulás is megoszlik: sokkal jobban izgulunk a Warren család személyes sorsa miatt, mint a démon által gyötört ismeretlen civilekért.
A főgonoszra – a démonra vagy szellemre – ugyanez a kettősség igaz. Egyrészt a tükörbe zárt gonosz entitás vizuálisan érdekes ötlet (néha a tükörben fel-felbukkanó torz alakok tényleg hatásosak). Másrészt maga a „nevenincs démon” nem hagy mély nyomot: nincs olyan erős ikonikus jelenléte, mint mondjuk Valaknak (a gyilkos apácának) volt a 2. részben vagy Bathshebának az 1. részben. Inkább afféle gyűjtőfogalom mindenféle rémségre – kapunk árnyékokat a falon, gonoszul vigyorgó vénasszony kísértetet, felbukkan a Crooked Man emléke egy pillanatra, repkedő bútorokat, morgó hangokat. A fináléban megjelenő démonalak ijesztő ugyan, de gyorsan elillan az emlékeinkből. Ahogy egy kritikus ironikusan megjegyezte: ebből a filmből igazából Farmiga és Wilson játéka marad emlékezetes, nem pedig a névtelen démon meg a haverjai, akik a kedves kis családot abajgatták. Ezzel nehéz vitatkozni – a Démonok között 4 antagonistája korrekt, de középszerű rémlény a franchise bestiáriumában.
Atmoszféra és látvány: ’80-as évek horror-nosztalgia
A film egyik legerősebb pontja a korhű atmoszféra és a vizuális világ. Az 1980-as évek nosztalgiahullámát mostanra sok mű lovagolja meg, de Az utolsó rítusok ügyesen használja az évtized hangulatát. A díszletek, jelmezek, berendezési tárgyak mind hitelesen idézik a ’86-os amerikai kisvárosi miliőt – apró öröm például a korabeli újságok, kazettás magnók, telefonkészülékek felbukkanása. A film színvilága kicsit fakóbb, melegebb tónusú, mint a korábbi részeké, ami illik a retró környezethez. A zenei aláfestés is tartalmaz a ’80-as évekre jellemző motívumokat, elektronikus hangszíneket, bár a franchise jellegzetes feszült vonós témái is visszatérnek, amikor a kísérteties jelenetek megkívánják. Összességében olyan érzésem volt, mintha a Stranger Things sötétebb, démonibb unokatestvérét nézném – és ezt bókként mondom.
A horrorjelenetek kivitelezése vegyes képet mutat. Chaves rendezőként ért a hangulatfestéshez: számos jelenetben a nyomasztó atmoszféra már azelőtt bekúszik, hogy bármi konkrét ijesztő történne. A hosszú folyosók, a suttogó hangok a sötétben, a félhomályos szobabelsők – mind ismerős elemek, de jól adagoltak. Néhány alkalommal kifejezetten ügyes jump scare is akad: például egy jelenetben egy vészjóslóan vigyorgó öregasszony arca villan be a tükörben, máshol egy váratlan fejszecsapás töri meg a csendet – ezek a pillanatnyi „sokkhatások” működnek, a moziteremben is többen összerezzentek. Ugyanakkor Chaves gondot okoz a feszültség folyamatos fenntartásával. A legjobb Wan-féle Conjuring jelenetek emlékezetes, kibontott rémület-szekvenciák voltak (gondoljunk a tapssal játszó bújócskára az első részből, vagy a démoni apáca festményes jelenetre a másodikból). Az utolsó rítusok viszont inkább rövid sokkok sorozata, amelyek között a feszültség gyakran leül. Mire újra felpörögnénk, a jelenet véget ér, és kezdődik valami más. Ez a wham-bam ritmus bizonyos nézőknek talán kielégítő (a sikolyokat így is kiprovokálja a film), de összességében nem ad olyan katartikus, csúcspontos horrorélményt, mint a franchise csúcsdarabjai.
Megemlítendő a film CGI-használata is. A Conjuring-filmek általában praktikus effektekkel és makeup-munkával operáltak, legalábbis amennyire lehetett – itt viszont néhol talán túlzásba vitték a digitális trükköket. A kísérteties árnyak, torz arcú démonok és egyes telekinetikus jelenségek láthatóan számítógéppel keltek életre. Ez néha működik (például a tükör felületén átforduló kamera és a valóságot torzító effekt hatásos), máskor viszont kizökkentő. Egy vérfagyasztó jelenetben például a démoni entitás véres hányással támad a család egyik tagjára – a vér patakokban ömlik, nyilván digitális trükkel, ami egyszerre sokkoló és kicsit túl játékfilmszerű. Időnként úgy éreztem, egy jól maszkírozott statiszta (régi vágású szörnyjelmezzel) félelmetesebb lett volna, mint a digitális szörnyvillanások. Mindezzel együtt a film vizuálisan kompetens, sőt néhol kifejezetten ötletes. Van egy gyönyörűen komponált jelenet, amelyben Lorraine egy feszület alakú fénysugárban áll a templomban, míg a háttérben a tükör sötét tömege látható – szimbolikus és hatásos kép, sokat elmond kettejük (a hit és a gonosz) örök harcáról. A látványtervezők tehát kitettek magukért, még ha a digitális trükkmesterek kissé túl is pörögtek itt-ott.
Horrorként való működés és eredetiség
Felmerül a kérdés: mennyire rémisztő a Démonok között – Az utolsó rítusok, és mennyire eredeti a horror vonalon? A válasz kettős. Egyrészt a film hozza a franchise megszokott „biztonsági horror” szintjét. Magyarán: pontosan azt kapjuk, amire számítunk egy Démonok között-filmtől, se többet, se kevesebbet. Vannak feszült csendek, amiket hirtelen zaj tör meg; vannak démoni megszállottság jelei (pl. furcsa sebhelyek, transzba eső áldozat, lebegő test); elhangzanak latin imák és „Az Úr nevében parancsolom neked!”-típusú felszólítások a végső ördögűzéskor. A horror eszköztára tehát ismerős klisékre épül – nincsenek formabontó új ötletek vagy zsánerújító megoldások. Ha cinikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a készítők egy ellenőrző listával ültek le: 1. sötét pince ✔, 2. nyikorgó ajtó ✔, 3. játékbaba a háttérben (itt épp tükör) ✔, 4. arcunkba ugró démon ✔, 5. ördögűző pap latinos monológja ✔, és így tovább. Ezt a rubrikázást időnként én is éreztem nézőként. Ugyanakkor fontos kiemelni: a jól bevált formulák attól még működnek – csak épp meglepetést nem okoznak.
Másrészt viszont a film épp azáltal próbál valamennyire frisset nyújtani a szériában, hogy a fókuszt a megszokottnál jobban a szereplőkre és érzelmeikre helyezi. Ez a családi drámai vonal ad némi egyediséget Az utolsó rítusoknak a saját franchise-án belül. Ritka egy horror-szériánál, hogy a negyedik rész érzelmes búcsúfilm legyen – itt pedig erről van szó. Ez egyszerre erénye és hátránya a filmnek horrorként. Erény, mert így törődni kezdünk a hősökkel, és a fináléban nem csak az a tét, hogy elpusztítják-e a gonoszt, hanem az is, hogy egy darabban marad-e a Warren család lelkileg. (Ennél a filmnél bizony meg lehet hatódni is, nem csak félni – ami meglepő fordulat egy démonos horror esetén.) Ugyanakkor hátrány is, mert a sok érzelem és nosztalgia olykor tompítja a félelemfaktort. Miközben egy könnycseppet morzsolunk el Lorraine-ék sorsa miatt, el is feledkezhetünk róla, hogy épp félni kellene. Így Az utolsó rítusok inkább borzongató, hátborzongató hangulatfilmmé válik, semmint valódi sokk-horrorrá. Ebben a tekintetben eltér az első két rész nyers erejétől – de tudatosan teszi ezt, vállalva, hogy ez a finálé másmilyen lesz.
Egy rövid kitérőt téve: érdemes a film társadalmi-kulturális aspektusaira is pillantani. A Warren házaspár alakja immár popkulturális ikon – kevesen gondolnak bele, hogy ők valóban létező személyek voltak, akik a ’70-es, ’80-as években önjelölt démonológusként tevékenykedtek. A filmek idealizált hősként mutatják be őket, ami némi ellentmondásban van a valósággal (a való életben sokan vitatják a Warrens-sztorik hitelességét, de a mozi világában erre nem térnek ki). Az utolsó rítusok sem feszegeti a hitelesség kérdését – itt tényleg démonok leselkednek minden sarokban, és a hit ereje a fegyver ellenük. Társadalmi szempontból érdekes látni, hogy az efféle ördögűzős tematikájú horrorok évtizedek óta vonzzák a közönséget. Ahogy egy elemzés rámutatott: az amerikaiak jelentős része (közel fele) ma is hisz a szó szerinti démoni megszállottságban, és a Vatikán is egyre több ördögűzőt képez ki. Az ilyen filmek – Az utolsó rítusok is – ezt a soha nem lohadó érdeklődést lovagolják meg, és visszhangozzák azt a hitet, hogy a gonosz kézzelfogható formában létezik. Lehet ezt kritizálni, de az biztos, hogy a Démonok között széria sok néző számára a hit és kétely modern meséje lett, ahol a gonosz valóságos, de szerencsére vannak hőseink, akik felveszik ellene a harcot.
Összegzés: Búcsú közepes borzongással
A Démonok között – Az utolsó rítusok vegyes érzésekkel zárul. Egyrészt valóban méltó búcsút nyújt Ed és Lorraine Warren történetének: megadja a karaktereknek azt a tiszteletet és lezárást, amit megérdemelnek egy négy filmen és számos spin-offon átívelő saga után. Látszik, hogy a készítők filmet akartak csinálni, nem csak egy újabb bőrt lehúzni – van benne szív, nosztalgia, sőt még némi üzenet is a család fontosságáról és a határok meghúzásáról (még ha ezt nem is túl mélyen sikerül kifejteni). Másrészt viszont horrorként a film csupán árnyéka az első két résznek. Nem sikerül megugrania azt a lécet, amit Wan anno felállított, és időnként úgy érezni, a franchise formulái kifáradtak – vagy legalábbis pihentetésre szorulnak. A kritikusok fogadtatása is meglehetősen felemás volt: a film kritikusi mutatója 50-60% között ingadozik (Rotten Tomatoes-on pl. ~56% a pozitív értékelések aránya), ami pontosan tükrözi, hogy bár nem bukás, de nem is átütő siker a befejezés. A nézői vélemények között is akad, aki szerint „csupán árnyéka az első részeknek” és a franchise kifulladt, míg mások elégedettek a nosztalgikus lezárással és értékelik a megható pillanatokat.
Személy szerint a film nézése közben azon kaptam magam, hogy jobban érdekel a Warren család sorsa, mint maga a rejtély, amit meg kell oldaniuk. Ez egyszerre dicséret és kritika: dicséret, mert a karakterek ennyire élők és fontosak lettek számomra; és kritika, mert egy horrorfilmnél talán mégis a rettegés kellene legyen az elsődleges élmény. Az utolsó rítusok inkább kellemes borzongást és nosztalgikus hangulatot hagyott maga után, semmint rémálmokat. A stáblista lepörgésekor nem izzadó tenyérrel kapaszkodtam a székbe, inkább egy csendes sóhajjal nyugtáztam: *„Igen, ennyi volt. Elbúcsúztunk.”*. És ezzel így rendben is vagyok. Nem minden horrorfilmtől várok gyomorszorító traumát – néha elég, ha egy kicsit visszahozza a régi idők szellemét, kicsit meg is hat, és még napokkal később is ott motoszkál a fejemben egy-egy jelenet vagy gondolat. Az utolsó rítusok ilyen film. Nem hibátlan, nem korszakalkotó, de szerethető darab a maga módján. Méltóbb lezárást kapott a széria, mintha mondjuk tíz év múlva egy tizedik folytatással alázták volna porig – jobb most elengedni, amíg szép emlékekkel tehetjük. Warrenék démonai talán most nyugovóra térhetnek, mi pedig hálásan gondolhatunk vissza arra a sok hidegrázásra, amit ez a franchise okozott az elmúlt években. Ennyi rítus után igazán ráfér mindenkire egy kis pihenés.