Üres terek, kövek közt az emlék jár,
hol március szélén a szabadság született.
Múlt ködéből kiáltó szavak maradtak,
vérben és tintában írt nevek alatt.
Láthatatlan láncok, melyek a lelkeket kötik,
hősök árnya leng a régi utcák felett.
Petőfi zeng, a nemzet lelkét költi,
szavai ma is, mint akkor, égnek és éltetnek.
A szabadságharc lángja, mit nem halványít az idő,
vágyakozás a szabadságra, mely bennünk égő.
Nem csak múlt, hanem a jövő ígérete,
hol a szabadság eszméje újra felsejlik.
Zászlók lobognak, mint múlt felé nyúló kezek,
1848-as március, mint örök ébresztő szózat.
A szabadságért vívott harc, mely nem ért véget,
a jelenben is ott él, mint minden emberi vágy.
Tavasz közepén, mikor a természet új életre kel,
emlékezünk, a szabadság mily drága kincs.
Azokra, kik feláldozták életüket, s hiába reméltek,
hogy a szabadság virága, minden korban újra kihajt s nőni kezd.
Így állunk mi itt, a márciusi nap alatt,
tisztelegve azok előtt, kik a láncokat törték.
A szabadság dalát, mely sosem hal ki, továbbadjuk,
hogy emlékezzünk: a szabadságért mindig érdemes élni, s ha kell, meghalni.