A kertünk végében folyt egy patak, azon túl volt egy erdő, az erdőben pedig egy régi rom, talán vár volt, talán egy nagyon régi ház, talán csak odahordták az építőanyagot a munkások, mindenesetre én várnak gondoltam. Nem messze a telekhatártól volt egy korhadt fahíd, ott mentem át az erdőbe minden délután. Játszottam, egyszer én voltam a védő, egyszer én támadtam a várat, de olyan egyedül voltam, mintha a Jóisten elfelejtette volna elolvasni, hogy az ember társas lény, engem pedig kihagyott az egészből.
Tizenegy éves voltam, amikor meghalt anyám. A nagyanyám költözött hozzánk, akit apám nem tudott elviselni, és csak ült a fotelben, a késő délutáni napfényt széttörte a repedezett ablaküveg a lengyelpiacos szőnyegen, a kezében mindig volt valami pohár vagy üveg. Nézte a tévét és már korán megtanultam, hogy mindenről a kommunisták tehetnek, vagy anyám, vagy én, aztán ahogy nagyobb lettem, akkor a kommunisták, én és anyám és amikor anyám meghalt, akkor már csak én tehettem mindenről, mert a kommunisták elmentek.
Inkább játszottam az erdőben, elkezdtem kiásni a romot, loptam a garázsból egy kapát meg egy ásót, úgysem használta senki, nagyanyám nem volt éppen az a kerti munkás fajta, egy gróf lánya volt, csak a grófot belelőtték a Dunába a németek, aztán a kommunisták elvittek mindent, nagyanyám meg egyedül maradt a felsőbbrendűséggel, de azt soha nem tudta elengedni, minden szava olyan volt, mint egy parancs, mintha mindenki azért született volna, hogy őt szolgálja, Fiam, adja ide nekem a sótartót, így magázott és tudtam, hogy lenéz, mert én csak egy Dunába lőtt gróf dédunokája vagyok, és ez lesz a legtöbb, amit el fogok érni az életben. Szóval ástam minden délután, úgysem érdekelt senkit, hogy hol vagyok, elképzeltem, ahogy majd kiások egy elrejtett kincset, amiben grófi gyöngysor lesz, amit nagyanyámnak adhatok, mert ő még tudta, hogy kell ezeket hordani, vagy elviszem a kocsmába és eladom, vagy piacnapon kiülök egy plédre és árulom a kincseket, de semmit sem találtam, csak szanaszét rozsdásodott vasdarabokat meg gilisztákat, de azért csak ástam meg kapáltam tovább a földet. Azóta már tudom, hogy az ember soha nem lehet több ennél egy ásó, kapáló bolondnál, aki hiszi, hogy kincset talál.
Fiam, az apja elment, mondta nagyanyám, ez ezerkilencszázkilencvenhárom július hatodikán volt, akkor lettem tizenkét éves, a Kádár négy éve halt meg, én meg ültem a viaszkosvászon asztalnál egy elnyűtt hokedlin, zsíros kenyeret ettem és mondtam, hogy apám szokott ilyet, mire nagyanyám azt mondta, hogy Fiam, örökre, aztán benéztem a hátsó szobába. Nem volt a fotelben senki, pohár sem volt, meg üveg sem a szőnyegen. A napfény is olyan betegsárga volt, amikor csillogott a repedésekben. Azután ketten maradtunk nagyanyámmal, meg anyám hiánya meg apám hiánya.
Ástam és kapáltam, mintha muszáj lett volna, már alig látszott ki a fejem az árokból, amit ástam a romnál és még mindig nem találtam semmit, de már nem is azért ástam, hanem csak úgy megszokásból, meg azért, mert addig sem gondoltam a grófnőre a házban, meg arra, hogy anyám mindig a sparheltnél állt és valamiért mindig vidám volt és amikor ránéztem, akkor olyan volt, mint a templomban a szűzmária képe, hogy a feje körül ragyog, meg arra sem gondoltam, hogy apám magamra hagyott meg arra sem, hogy egyedül ások, hogy senki nincs, akinek elmondhatom, hogy kincset fogok találni, vagy semmit sem. Kifakultam, mint egy sokat mosott ruha.
December volt, ültünk a tévé előtt, a grófnő meg én, ő likőrt ivott valami olyan pohárból, amiben biztos vagyok, hogy nem a mienk volt, hanem talán ez volt az egyetlen dolog, amit el tudott hozni magával, onnan, ahol grófkisasszonyt játszott ötven éve és szerintem ha az a pohár eltört volna, akkor a grófnő is meghal és erős kísértést éreztem, hogy lelökjem a poharat, de nem tettem meg, mert anyám úgy nevelt, hogy lehetőleg ne ártsak senkinek, csak akkor, ha nyomós okom van rá, így hát néztem tovább a tévét és meghalt a miniszterelnök, a grófnő csak annyit mondott, hogy Fiam, ennek is annyi, aztán nem tudtam tovább nézni a mesét, mert azzal foglalkoztak, hogy meghalt a miniszterelnök, akiről addig nem is tudtam, hogy létezik.
Karácsonyra nem kaptam semmit, de együtt díszítettük a fát és azon gondolkodtam, hogy télen nem lehet ásni mert fagyos a föld és ültünk az asztalnál, néztem az ünnepi terítőt, ami legalább olyan kopott volt, mint én és próbáltam leerőltetni a vacsorát a torkomon és akkor a grófnő leszédült a hokedliről és nem volt telefonunk és nem tudtam, hogy mit kell csinálni és kirohantam az utcára, sötét volt és tudtam, hogy mindenki a családjával van és kiabáltam, hogy meghalt a grófnő és nem tudom, hogy sírtam-e vagy nevettem, de ez végül is mindegy volt.
Aztán elvittek Kaposvárra gyermekotthonba, mert nem volt hova mennem. Ez nem volt valami jó, álltam a kapuban, emlékszem tuják voltak meg szomorú fűz a bejáratnál, és én csak a romhoz akartam menni, meg a házhoz, meg a lengyelpiacos szőnyeghez, meg bárhova, csak innen el és annyi szomorú arcú gyereket én még soha nem láttam egy helyen, mint amennyi ott volt és egyszerre kellett vacsorázni, és hatan voltunk egy szobában, és büdös volt, és az ételnek sem volt semmi íze, és tudtam, hogy apám el fog jönni értem, mert végül majd minden jóra fordul. Azóta már tudom, hogy az ember soha nem lehet annál több, minthogy sóvárog valami után, amit soha nem kaphat meg.
Végül négy évig voltam ott. Jöttek a nevelőszülők válogatni, mint egy sintértelepre, hogy kit fogadjanak örökbe, de egy kamaszfiút senki nem akart, de megtanultam kártyázni és úgy szívni a cigarettát, hogy tíz másodperc alatt elégjen, tudtam úgy inni a sört, hogy csak lefolyt a torkomon és nem kellett nyelnem és tudtam, hogy el kell lazítanom a seggem, amikor megerőszakolnak, úgy kevésbé fáj. Közben a romra gondoltam, meg arra, hogy majd ha kimegyek innen, akkor folytatom az ásást. Aztán leérettségiztem. Egy dómuszáruhazás szatyorral szabadon engedtek, felültem a vonatra, és visszamentem Nagyatádra a házunkhoz. Befele dőlt a kapu egy kicsit, az udvart felverte a gaz, de engem nem érdekelt, elmentem a kert végébe, át a korhadt hídon, be az erdőbe, aztán a romhoz, ami ugyanúgy körbe volt ásva, mint ahogy gyerekként ott hagytam és csak ástam, ástam, ástam, amíg bírtam és anyámra gondoltam, meg apámra, meg a grófnőre, meg arra, hogy addig kell ásnom, amíg nem találok valamit, de az a baj, hogy nem tudtam, hogy mit keresek.
Úgy ismertem meg a feleségemet, hogy majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttam. Ott ült a gödör szélén, lenézett rám, mint ahogy a Jóisten néz le arra, akit szeret. Mit csinálsz?, kérdezte. Ások, mondtam. Minek? Rágyújtott egy cigarettára. Adsz nekem is? kérdeztem. Aztán lemászott mellém a gödörbe, kirázott egy cigarettát a dobozból, a számba nyomta és meggyújtotta. Köszönöm, mondtam. Tudod, régen itt egy grófnő lakott, mondtam, aztán meghalt, majd elmentem, de visszajöttem és azóta ások. De még nem találtam semmit. Azóta már tudom, hogy de.
A lányom a szobájában alszik, ami egykor apám szobája volt, a lengyelpiacos szőnyeggel meg az üvegekkel, de ha most visszajönne, akkor nem ismerne rá semmire, főleg rám nem. A feleségem filmet néz a nappaliban a kanapén. Itt csend van. Már nem járok ki a romhoz, sőt, van, hogy hetekig nem is jut eszembe. Már alig ébredek fel éjszakánként üvöltve, amikor szinte érzem a meleg húst, ami hozzám tapad, meg a hideg csempét a zuhanyzóban. A fájdalmat már nem érzem, és ilyenkor arra gondolok, hogy végül is szerencse, hogy a múlt annyira kifakul, hogy ki lehet színezni hazugsággal.