A podcast 16. epizódjában Hermann Lilla szinkronszínésszel hallhatsz egy interjút. Ebben a beszélgetésben Lilla egy végtelenül egyszerű, mégis felülmúlhatatlanul nagyszerű tanácsot adott nekünk. Valahogy így hangzott: ha egy reggelen ballábbal kelsz fel és nincs kedved semmihez annak ellenére, hogy vár a munka, ahol kedvesnek és mosolygósnak kell lenni, akkor egyszerűen csak kezd el mondogatni magadnak, hogy jó a kedved. És kezdj el egyszerűen csak mosolyogni és tedd fel magadra mindazokat a kellékeket, amelyek biztosítják számodra a jó hangulat érzését. Meglátod majd, hogy aztán a feltett érzések egyszercsak valódivá válnak!
Nos, én most egy kis segítséget szeretnék adni neked ahhoz a bizonyos kellékterházhoz, amivel jókedvet lehet varázsolni. Ez pedig nem más, mit egy japán dal, amit talán már te is hallottál valamikor csak épp nem tudod, hogy ez az a dal, amiről most szó van. Nem kevesebb mint 69 országban dolgoztak már fel és a mondandóm végén az általam írt magyar verziót is meghallgathatod.
Szakamoto Kjú slágeréről van szó, ami 1963. június 15-én került fel az amerikai Billboard Hot 100-as listára és ázsiai előadóként először vezette azt, amit azóta csak 2020-ban tudott megismételni a dél-kóreai BTS nevű zenekar a „Dynamite” c-ű számával.
A dal minden idők egyik legkelendőbb kislemezévé nőtte ki magát, világszerte több mint 13 millió példányban kelt el.
Miben rejlett Szakamoto varázsa?
A sors fintora, hogy Szakamoto a ’60-as évek Japánjában egyáltalán nem számított egy sikeres énekesnek. Hogy miért? Mert igazából nem tudott jól és tisztán énekelni. A zenével a gimnáziumi évek hozták össze, az iskola mellett egy popzenekar tagja lett. Elvis Presley-t és a „Send Me Some Lovin’” dalát utánozva állt tinédzser zenekarával színpadra, ami a továbbiakhoz önbizalmat adott neki.
Manasze Nobuko, a későbbi menedzsere így emlékszik a középiskolás srácra: Szakamoto énektudásában sok kivetnivaló volt, nem mindig találta el tisztán a hangokat, általában rezegtette a hangszálait és így kereste meg a tiszta dallamot. Az akkori japán trend ezt nem akceptálta. Szakamoto karaktere fogott meg inkább, egy új arc , aki érdekes, és fiú létére bájosan aranyos volt és még énekelni is tudott valamicskét.
Szakamotónak jól jött az is, hogy pont akkortájt terjedt el a televíziózás, amikor debütált. A tévé nemcsak professzionális énekeseket, hanem tévé-sztárokat, hírességeket, celebeket (japánul: tarento) is keresett, akik a szórakoztató iparban járatosak akár több műfajban is.
A sláger születésének a körülményei
A japán televízió népszerű zeneszerzője, Nakamura Hacsidai többször járt már akkoriban New York-ban. Feltűnt neki, hogy az amerikai tévében a sztárok nem csak egyszerűen a színpadon énekelnek, hanem táncolnak, mozognak és minden mást csinálnak közben. Nakamura tehát az új trendet, mint egy forró pitét akarta a japán tévénézők szájába tenni. Manasze Nobuko megbízta tehát Nakamurát, hogy írjon egy számot Szakamotónak, akinek a karaktere épp beleillett az amerikai prototípusba. Manaszénak viszont volt egy feltétele: a dal szövegét a híres Rokuszuke Ej-nek kellett megírnia.
A profin készült dal, az előadó gyengeségéből kovácsolt erősség és persze egy csipetnyi szerencse kellett a kirobbanó sikerhez
1961. október 15-ét írtak, amikor a 19 éves Szakamoto Kjú mögött felhangzott a stúdióban a zenekar. A srác felénekelte az akkor általánosan elfogadott „kayo”azaz japán dal stílusban lekottázott számot, de szokásához híven bizony elcsúszott vagy az ütemmel vagy a hanggal. A zeneszerző pedig helyben módosította a kottát. A kayo japán dalok hangsúlyos 2. és 4. üteme helyett legelőre tette a hangsúlyt, ill. a sorok végét hajlításokkal finomította, hogy Szakamoto megtalálhassa a tiszta hangot.
Tulajdonképpen nem csinált mást, minthogy egy kicsit módosított Presley stílusában. Ez volt ugye Szakamoto erőssége, hiszen a kamasz éveit Elvis Presley dalain élte.
A felvétel tehát adásba került és a slágergyanús dal több, mint 10ezer hallgató fülébe csengett aznap, amit aztán hatalmas visszhang követett. Három hónap alatt a lemezeladás meghaladta a 30 ezer darabot. 1963-ban pedig a tokiói olimpia évében Szakamoto nagy örömére, a fülébe jutott a hír, hogy a dalát amerikai rádiók is játsszák és hogy arra a bizonyos Billboard-ra is felkerült.
Amikor pedig meghívást kapott az Egyesült Államokból, az érkezésekor a reptéren már több, mint 3000 rajongó várta.
Az amerikai siker, az amerikai álom...
Milyen dalszöveget írt Rokuszuke Ei? Hiszen egy dal sikeréhez a zenén túl a szöveg is hozzájárul, nemigaz? A fáma szerint Rokuszuke azután vetette papírra a dal sorait, miután hazatért az egyik tüntetésről, melyek 1959 és 60 között zajlottak. Rengeteg japán tüntetett ugyanis az 1951-ben ratifikált amerikai-japán biztonsági egyezmény ellen, ami lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy katonai bázisokat létesítsenek japán földön. Rokuszuke tehát egy ilyen ú.n. anpo-tünetés utáni csalódottságát és levertségét öntötte dalszöveg formába. A japán szövegíró nagysága persze abban áll, hogy a szöveg univerzálissá teszi a szomorúság érzését ugyanakkor buzdítja a hallgatót a boldogság elérésenek a lehetőségére és a kitartásra. A dalszöveg külön érdekessége, hogy nincs a hagyományos értelemben vett alanya, nem szólítja meg közvetlenül a hallgatót, hanem „bárki” áll a középpontban.
A szomorúság tárgya sem konkrét bármi lehet az időponttól, helyszíntől és történéstől függően. És még egy dolog: határtalanul egyszerű szavak füzére.
A dal tehát egy rövid történet arról, hogy valaki – akár Te, vagy én, séta közben fütyörészve felnéz az égre, hogy a szeméből kicsorduló könnyek ne hulljanak a földre mialatt elöntik a szívét az érzések, melyek az emlékekből törnek fel.
Szakamoto amerikai rajongótáborának oszlopos tagjai azok az Amerikába kivándolt japánok voltak, akiket az amerikaiak táborokba gyűjtöttek és a társadalomból kirekesztettek a Pearl Harbor- i támadás és ezzel a csendes-óceáni háború kitörése után. A kivándorolt japánok harmadik generációja akkoriban már amerikai környezetben nevelkedett amerikai identitással, de japán felmenőkkel. Ők az identitásukat vesztették el a kirekesztéssel és nem tudtak mit kezdeni az őket ért hirtelen történésekkel. Az első generáció, vagyis a japánul értő és beszélő emberek szemében könny csordult ahogy meghallották a japán dallamokat az amerikai rádióban. Hát megértük ezt is ! – mondta akkor sok öreg az unokájának, és felnézett az égre, hogy a könnyei ne csorduljanak a földre.
Az akkori unokák, a harmadik generáció már nem beszélt jól japánul, de ezt a dalt megtanulták és éneklik együtt ma is a kaliforniai idősek otthonában.
A dal persze nemcsak az amerikai japánok körében, hanem más rétegek között is népszerűvé vált. Ehhez nagyban hozzájárult az az amerikai menedzser, aki a dalt kifejezetten azoknak az amerikai katonáknak szánta, akik a ’40-es és az ’50-es években szolgáltak a szigetországban. Szakamoto slágere talán ezért is kapta külföldön a Szukijaki címet. A szó egy japán ételre utal, és egyszerűen csak jól hanzik, fülbemászó és ennyi.
Ez a dal több egy slágernél...
A Szukijaki világszerte egy életérzéssé, egy életfelfogássá nőtte ki magát az évek során. A reménynek, az örök küzdelemnek, a legnehezebb körülmények közötti kitartásnak az „életérzése” dalban megörökített formában. 1995-ben a kóbei földrengés túlélői, de a 2011. március 11-i fukusimai tragédia túlélői is ezt a dalt dúdolva próbáltak túllépni a sorscsapáson.
És hogy mi lett Szakamoto Kjú további sorsa? Ahogy említettem ő nem énekes volt, hanem tévésztár. Élete tragédiával zárult, 1985. augusztus 12-én zuhant le az az Ószakába tartó Boing gép, melyen más neves személyiséggel együtt Szakamato Kjú is az életét vesztette.
De melyik dalról is van szó? És miről szól pontosan?
A fordításom nem szó szerinti – bocsásd meg nekem ezt, kedves hallgatóm!
Ime a dalszöveg magyarul:
„Nézz fel az égre, úgy haladj előre,
Hogy a könnyek ne csöppenjenek a földre!
Felidézve azt a magányos estét
azon a tavaszi napon.
Nézz fel az égre, úgy haladj előre,
Könnyes szemmel számolva a csillagokat
Felidézve azt a magányos estét
azon a nyári napon.
Túl az égen,
a boldogság a felhők hátán üldögél!
Nézz fel az égre, úgy haladj előre,
Hogy a könnyek ne csöppenjenek a földre!
Mégis könnyekkel teli szemmel haladunk,
Magányosan az éjben
Felidézve azt a magányos estét
Azon az őszi napon.
A Holdon túl,
a bánat a csillagok árnyékában üldögél!
Nézz fel az égre, úgy haladj előre,
Hogy a könnyek ne csöppenjenek a földre!
Mégis könnyekkel teli szemmel haladunk,
Magányosan az éjben,
Magányosan az éjben.
Tokió, 2023. január
Yanagisawa H. Gyöngyi
szerző