Alma Katsu nevébe már többször is belebotlottam a neten, de eddig nemcsak hogy semmit nem olvastam tőle, de semmit nem is tudtam róla. Aztán egy idő után már nem bírtam a kíváncsiságommal és egy kicsit utánanéztem, ki is ez a számomra furcsa nevű írónő. Kiderült, hogy nem mindennapi karriert tudhat magáénak, hiszen majd' harminc évet töltött el analitikusként előbb az NSA-nél majd a CIA-nál, mielőtt íróként debütált volna. Ami még érdekesebb, hogy nem kémregényeket kezdett el írni, ami ugye ilyen múlttal adja magát, hanem fikciót, főleg horrort. Ha ez nem keltette volna kellőképp fel az érdeklődésemet, ott volt a tény, hogy az Éhség, az egyik sikerkönyve történelmi horrorként van számon tartva és megtörtént eseményeken alapszik. Ezt már nem hagyhattam ki.
"A Donner-társaság 1846 tavaszán indult Missouriból, amellyel korábbi hasonló utazók példáit követték, a jobb élet reményében. Az út nyugatra átlagosan 4-6 hónapig tartott, de a csoport útja ennél jóval hosszabb volt, miután az úgynevezett Hastings-levágás útját kezdték el követni. A remélt rövidítés helyett a Utah-beli Wasatch-hegységbe és a Bonneville sós síkságra kerültek. Az egyenetlen és sivatagos táj, valamint később a Humboldt folyó elérése után őket érő megpróbáltatások során marháik és szekereik java részét elvesztették, és a csapaton belül is több különálló érdekcsoport jött létre. A vándorok kora novemberben érték el a Sierra Nevada hegységet, ahol azonban a váratlan, nagy mennyiségű hóesés miatt csapdába estek a Truckee-tó (ma Donner-tó) mellett. Miután az élelmük java része elfogyott, december közepén néhányuk elindul segítségért. Ugyan Kaliforniából is elindult értük a felmentőcsapat, de ők is csak 1847 februárjának közepén érkeztek meg. A 87 emberből csak 48 élte túl a telet. A történészek az eseményeket Kalifornia, illetve az amerikai telepes mozgalom legnagyobb tragédiájának tartják." forrás: Wikipédia
Ebből a történetből írta Katsu asszony az Éhséget, amely az egész sztorit egy megmagyarázhatatlan misztikus, baljóslatú közegbe helyezi, ahol valami követi az utazókat, és időnként elragad közülük egyet-egyet. Ez a valami a hegyekben lakik, az indiánok rettegnek tőle és emberáldozatokat mutatnak be neki, hogy békén hagyja őket. Mégis egyre éhesebb.
Miközben a történetnek újabb és újabb baljós előzménye derül ki, és egyre többet tudunk meg a különböző emberek sötét titkairól, furcsa betegség üti fel a fejét a szekérkaraván tagjai közt, amely kifordítja magukból az embereket, látszólag alaptalan agresszivitást vált ki és az amúgy is elgyötört, elcsigázott, kiéhezett utazók egyre kevésbé bíznak meg egymásban, és a legkisebb nézeteltérés is gyilkos indulatokat vált ki.
A ragyogó történetmesélés, a morzsánként adagolt részletek, amelyek csak a végén állnak össze egy kerek egésszé, és az emberi természet legmélyebb, legsötétebb oldalainak feltárása az, ami engem az egész könyvben legjobban megfogott.
Meglepett, hogy a könyvet kritizálók között sokan azt nehezményezik, hogy nem volt elég ijesztő. Nos ezek szerint van, akinek nem elég ijesztő a teljes elszigeteltség gondolata a hegyekben étel nélkül a tomboló tél kellős közepén, miközben a fák között kiéhezett szörnyetegek várják, hogy lecsaphassanak a gyengébbekre, és ezt az ember a szeretteivel, a gyermekeivel kell átélje, miközben mindent ami értékes volt számára már elvesztett a hosszú úton, az állatok elpusztultak, a csomagokat hátra kellett hagyni a sivatagban, hogy tovább bírjanak menni, ráadásul az egyetlen lehetőség az életben maradásra a kannibalizmus... Bár meg kell hagyni, tényleg nem a szokásos olcsó ijesztgetős horrorról van szó. Ez a történet az emberi tudat mélyére nyúl és a legbelsőbb félelmeket ragadja meg, amelyekbe átlagos esetben inkább bele sem merünk gondolni. Teszi mindezt mesterien adagolt valóság és fikció keveréssel, beleszőve az indián mitológiát, és helyenként olyan háttértudást villantva fel, amely már önmagában is tiszteletet parancsol. A karakterek viselkedése, pszichéje, gondolkodásmódja szintén nagyon komoly szerepet játszik a történet elmesélésében, amit igazi analitikushoz méltó pontossággal és hitelességgel rajzol meg az írónő.
Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretnek elgondolkodni, nem csak a felszínt látják egy történetben, és nem félnek szembenézni néhány valós emberi egzisztenciát fenyegető démonnal, miközben elmerülnek a Donner társaság baljós utazásának krónikájában.
